|
|
Életem utolsó gondolata
Mi az, amitől minden ember fél? A megöregedéstől és a haláltól. Pedig az idő telik és egyre közelebb jön mind a két félelmünk. Csak nem tudni, melyik előbb, s melyik utóbb... viszont a halál az bizonyos! Csak az ideje bizonytalan. A nevem Szabina. A barátaim számára csak Nina. 15 éves leszek, mégpedig holnap. A lányok azt tervezik, hogy diszkóba visznek, mert életemben nem voltam még diszkóban. Szerintük az lesz a legjobb, ha most, 15 évesen fogom elkezdeni. Nem mintha ez olyan kihagyhatatlan lenne egy magamfajta tinédzser életéből. De ha szeretnék... jó! Bevallom: én is szeretném... jól esne elmenni egy ilyen buliba, mert muszáj elmondanom: az iskolai bulik mind nagyon jók, de ez máshogy jó... Végre itthon... hosszú napom volt, ugyanis csütörtökön mindig 7órám van. Hazaérve anyukám nyakába borultam, mire ő már tudta, hogy valamit szeretnék: - Na, mit akarsz? - Anya! Ugye tudod, hogy holnap lesz a 15. születésnapom? - Hogyne tudnám. És? Mit szeretnél? - A barátnőim meghívtak egy buliba. Elmehetek? Légy szíves! - Még megbeszéljük. Tudtam, szinte éreztem, hogy ezt fogja mondani! Ez nála azt jelenti, hogy nem akar elengedni, annyira félt engem! Pedig már nem vagyok kisgyerek, de ő akkor is aggódik értem! Nem meglepő, ilyenek ezek az anyák! Mondjuk: én nagyon értékelem, hogy ennyire igyekszik megvédeni mindentől, de tudok én is magamra figyelni! Tisztába vagyok azzal, hogy mit szabad és mit nem. Hogy mit lehet és mit jobb elfelejteni. Bementem a szobámba és becsaptam az ajtót, ami keserves nyikorgás kíséretében egy hangos puffanást elejtve becsukódott. Ledobtam a táskámat az íróasztalomra és kecses mozdulattal az ágyamra ugrottam. Sírtam. Sírtam, mert tudtam, hogy ez anyukámnál azt jelenti, hogy: NEM. Szinte semmit sem enged nekem. Nem is fog, mert én vagyok az ő "drága, egyetlen kislánya". Kíváncsi vagyok, hogy ha lenne testvérem, vele is ilyen lenne-e. Gondolatmenetem után megfordultam, így most a hátamon fekszek. Fekete hajam legyezőként terült szét párnámon. A plafont tanulmányoztam egy kis ideig, majd elfordítottam a fejemet az ablak irányába. Gyönyörű idő van. Szép áprilisi nap. Mázlistának kéne lennem, hogy a szülinapom áprilisban van. De most mégsem érzem annak magam, olyan érzésem van, mint egy kalitkába zárt kismadárnak. Hiába kapok enni és inni, de attól még be vagyok zárva. Elmélkedésemet az ajtó kinyitódása szakította félbe. Anya lépte át a küszöböm. - Elmehetsz. Válasz helyett inkább a nyakába ugrottam. Már éppen mondani akartam valamit, de ő a szavamba vágott: - Nem mindennap 15 éves az ember lánya, de valamire megkérnélek. - Mire anya? - Kérlek ne igyál, ne menj el idegen fiúkkal, még ha helyesek, akkor sem! A poharadat sem tévesztheted szem elől. Amint rosszul érzed magad, hívj fel engem, szívem! - Jól van anya. - Ígérd meg! - I- ígérem - nyögtem ki végül. Igazából nem is szerepeltek a holnappal való terveimben ezek a nyalánkságok. Mindenki tudja, hogy ostobaság lenne pont egy buli közepén mindezt megtenni. Nekem is megvan a magamhoz való eszem! Így hát ezt megígérhetem neked anya.
***
Alig bírtam magammal egész nap. Sosem izgultam még így semmi miatt. Ez most más. Nekem új! Új dolog, ami nagyon is boldoggá tesz. Lehet ezért is tartott a készülődés másfél óráig. Felkaptam a retikülömet és rohantam is. Ám édesanyám megint elkapott: - Nina! Ne felejtsd el mit mondtam! - Anya! Megígérem! Megöleltem, mire ő megcsókolta a fejem búbját. Anita és Félix már kopogtattak is az ajtómon. Ők egy pár. Egy nagyon szép pár! És ami a legfontosabb, hogy a barátaim. Sok barátom van. Sokan szeretnek engem és én is őket. Persze van, akivel sosem álltunk közel egymáshoz.
***
- Sziasztok! - ültem be a kocsiba. - Szia szülinapos! Ez a jópofa köszöntés Zsocától jött. Ő most a legidősebb: 18 éves és Anita bátyja. Szűcsi Zsolt és Szűcsi Anita. Velük nőttem fel! Szinte kristálytisztán emlékszem, miként zajlott a megismerkedésünk. Zsoltika már akkor is olyan szép gyerek volt! Nyár volt akkor is. Bár június, de az pont nyár! Még 5 éves sem lehettem, mikor Dóra néni bejelentette anyunak, hogy elvisz magához nyaralni. Mindig is imádtam a nagynénémnél lenni, mert olyan szép és nagy háza volt! Hatalmas kerttel. És ami a legjobb: ott volt Laci bácsi is! A férje. Őt is annyira szerettem! Zsoca és Anita a szomszédban laktak. Dóra néni jóban volt az anyukájukkal, Nettivel. És amikor ott aludtam, még aznap este átjöttek. Netti mögött két gyerek bujkált: egy kicsi, barna hajú lány és egy szőke kisfiú. Már amennyiben kisfiúnak lehet nevezni egy 8 éves gyereket! Egy könyvként tárulnak fel előttem a múlt emlékei. De ez nem akármilyen könyv! Ez egy különleges könyv, amiben mozgó képek vannak, betűk nélkül. Ha jobban belegondolok: még most is íródik ez a bizonyos regény, ami az életről szól. Talán minden embernek van egy könyve, aminek csak akkor lesz vége, ha a műben lévő személy már nincs többé. A felnőttek átmentek a nappaliba TV-t nézni. Mi, gyerekek a gyerekszobában voltunk. Sokáig nem tartott a csönd, mert mindenki tudja, hogy milyenek a gyerekek. Anita és Zsolti a földön ültek, én pedig velük szemben az ágyon. Nevetségesen hangzik, de még arra is emlékszem, milyen ruha volt rajtam. Egy fodros, piros szoknya, rajta fekete pöttyökkel, mint valami kis katicabogár. Még apu hozta ezt a ruhát németből. Sokáig kint dolgozott. Aztán most Hollandiában van! Már lassan egy hónapja. De semmi baj, mert holnap hazajön! Csak győzzem kivárni. Az lesz a legjobb ajándék! Persze ez után a buli után! Emlék. Sok-sok emlék! Némelyik egész homályos, ám van, ami kitörölhetetlenül villan fel elmémben. Ilyen az is, amikor Anita felállt, és előre lépett, hogy pont előttem álljon. A frizurájára is emlékszem! Két copfba volt fogva, göndör haja és egy piros szalag tartotta össze neki. Akkoriban rengetegszer volt így a haja! Egyidősek vagyunk, de ő már akkor is kisebb volt tőlem egy fél fejjel. Emlékszem, a kis barna lányka csípőre tette a kezét és mosolyogva kérdőre vont: - Hogy hívnak? - Szabina. - Azt hogy lehet becézni? - Fogalmam sincs. - Legyél Nina! Zsoca ekkor Binát akart mondani, de mivel éppen meg volt fázva, így rámragadt a Nina. De rég is volt! Mégis bennem élnek ezek az emlékezetes pillanatok, ez is a könyvembe tartozik. Ezután a kis visszaemlékezés után már szinte azonnal megérkeztünk a diszkóba.
***
A lézerfények és a diszkógömb színes, szivárványszerű árnyalata már távolról is látható. A hangulatunkat ez még jobban javította. Eddig is boldogok és izgatottak voltunk, de már tényleg a tetőponton érezhetjük magunkat a boldogságtól! Ahogy átléptem a buli ajtaját az adrenalin-szintem fokozatos növekedésnek indult. Úgy kellett belekapaszkodnom Zsocába, hogy ne essek hanyatt az izgatottságomtól! Ő csak egy mosollyal díjazta cselekedetemet. Az asztalunkhoz érve már megszoktam a dohányszag és az izzadtság szag keveredését a különböző parfümök illatkompozíciójával. Már nem is zavart! Miután felköszöntöttek engem egy-egy pohár pezsgővel, egyik osztálytársunk, Mónika lépett az asztalhoz és megragadta a kezem: - Gyere szülinapos! Ez a te számod lesz. - Hát szia Móni! Te? Itt? És Gyuszi merre van? Válaszul Gyuszi fogta meg a derekamat. Ő Móni barátja! Magához ölelt és a fülembe súgta: Boldog születésnapot! Én megköszöntem és a nyakába ugrottam. Idő közben Félix is felkelt helyéről, magával húzva Nitát. - Részemről mi mentünk táncolni! Csatlakoztok? A válasz egyértelmű volt. Én Zsocával táncoltam. Imádok vele táncolni! Olyan jó megfogni a kezét vagy épp átölelni. 3 évvel idősebb csak nálam! És olyan finom illata van! Ahogy az ujjai az enyéim köré fonódtak, éreztem, ahogy arcomba szökik a vér, elpirulok. Míg ő csak csodálatosan mosolyog rám. Az is elég lenne, ha minden reggel arra kelnék, hogy így mosolyog rám. De miken gondolkodom? Ő a barátom! Vele nőttem fel. Látta, ahogy felcseperedem, kezdettől fogva az életem része volt, az én könyvem egyik kihagyhatatlan szereplője. Nem lehetek belé... szerelmes... - Valami baj van, Szabina? - Mi? Nem! Dehogy! Csak elgondolkoztam. - Értem. Na és, milyen a 15. születésnapod? - Hát, nagyon jó. Csak mintha hiányozna valami! - Mire gondolsz? Mivel születésnapod van, bármit megkaphatsz. Bármit - mondta Ő. Olyan jó lenne visszaélni a helyzettel, de nincs meg a kellő bátorságom. Szóval nem. Nem merek neki szerelmet vallani, mert attól tartok, hogy nem akarná. Vagy ha netán mégis sikerülne és egy pár lennénk, akkor mi lenne később? És ha szakításra kerülne a sor? Az a barátságnak is véget vetne. És én ezt nem akarom! De ha mégsem tenném fel ezt a kérdést, akkor az is lehet, hogy sosem fog összejönni, amit szeretnék! Ki tudja? Lehet pár perc múlva egy meteorit fog a háztetőbe csapni és mind meghalunk! Sosem lehet tudni mikor ér véget az életünk. Jó lenne addig cselekedni, amíg nem ér véget az életem! - Zsoca, szomjas vagyok! Iszunk valamit? - Jól van. Én állom! - és rámkacsintott. S amíg a pulthoz nem értünk végig az a gyönyörű szempár lebegett előttem. Leültünk egy székre és Zsoca megkérdezett, hogy mit innék: - Mondjuk egy üveg ásványvizet! - Micsoda? Nina! Kérhetsz pezsgőt is vagy hasonlót. Születésnapod van! - Tudom, de anyukámnak megígértem, hogy nem fogok inni! - Jól van. Értem. Akkor jó kislány leszel és nem fogyasztasz alkoholt. Hát nekem mindegy! Ha megígérted. Akkor ezért én is csak ásványvizet kérek! A pultos nő hamarosan két üveg ásványvizet hozott nekünk. Jó gyorsan megittuk, valóban szomjasak is voltunk! Ránéztem az órámra és felnevettem. Zsoca azt sem tudta, mi lelt engem! - Mi volt ebben az ásványvízben? - Jaj Zsoca! Ne izélj már. Csak azt néztem, hogy már egy órája táncoltunk! - Nem mondod? - De igen! Egy órája. Annyira nevettünk, hogy már a hasunkat fogtuk. Én is egy picit hátradőltem a széken, de az megingott. Hadonásztam a kezemmel, majd a székem előre billent és ráestem szerencsétlen Zsoltira. A következő pillanatnak olyan döntő ereje volt, hogy kénytelen leszek ezt is betenni az én életem könyvébe! Zsoca felsegített, majd magához ölelt - és megcsókolt. Ajkai az enyémre tapadtak, miközben a derekamat simogatta. Úgy éreztem pillangók repdesnek a gyomromban! Valóra vált a születésnapi álmom. Egy álom, ami mindössze 2 percet vett igénybe, mert ez a csók addig tartott. Viszont nem örülhettem neki sokáig, mert Móni, Gyuszi, Anita és Félix jött oda hozzánk. A háttérben két idősebb fiú verekedett és egy kis szőke lány ugrált közöttük. Nem nehéz kitalálni miről van szó! - Figyeljetek srácok - én nem akarok ebbe belefolyni. Tűnjünk innen! - Anitának igaza van. Jobb lesz, ha lelépünk! - így Félix. - Igen, mi is megyünk. Gyere Moncsi! - így Gyuszi, aki már karon is ragadta barátnőjét és eltűntek. Mi maradtunk és egymás tekintetét fürkészve azt vártuk, hogy majd valaki mond valami okosat és végre elmehetünk. - Jól van. Hozom a kocsit! Vagy: okosabb lesz, ha egyszerre megyünk. - így Zsoca, és miután ezt kimondta megfogta a kezem, mire nekem egy újabbat dobbant a szívem. Anita és Félix is jól megnéztek minket maguknak, majd Nita széles mosollyal, csengő nevetés közepette megkérdezett minket: - Na, itt mi történt? Szabina megkapta a születésnapi ajándékát? - és megint felnevetett, mire mi Zsocával összenéztünk és elmosolyodtunk. Félix hirtelen témát váltott: - Kezd szoros lenni a helyzet! Tűnjünk innen!
***
Elindultunk a parkoló felé. Ott volt az autó is! Gyorsan átszaladtunk a zebrán és mikor elérkeztünk a járműig, Zsolti elővette a kulcsokat és azt vettem észre, hogy remeg a keze. - Mi az Zsoca? - Semmi. Csak kicsit megijesztett a verekedés. Régi emlékek... - Óó. Értem. - Na mi lesz már?! - Zsolti ezt minden bizonnyal az autónak mondta. Lassan, de sikerült kinyitni. Beleültünk és hamar el is indultunk. A sötét éjjeli utcákon csak az utcalámpák gyér fénye adott némi világosságot. A diszkó, ahol voltunk, elég eldugott helyen épült. Szóval erre nincs annyi lámpa, mint mondjuk a főutcán. Mikor kikanyarodtunk olyan dolog történt, amire egyikőnk sem számított... ami megmaradt bennem: hangos dudálás, autófényszóró - és a barátaim kétségbeesett sikítása.. A nevem Szabina. A barátaim számára csak Nina. 15 éves lettem hát immár! De eddigi életem során még sosem gondoltam arra, hogy ez az utolsó születésnapom a földi életemben. A halál sosem volt számomra egy foglalkoztató téma! Egyszer sem gondolkoztam rajta igazából. Minek is gondolkoztam volna? Az ég szerelmére! Csak 15 éves vagyok. Előttem van az élet! Vagyis: lett volna... Egy kamion futott belénk. Szép kis karambol. Alig kanyarodtunk ki a főútra, ahonnan már hamarosan hazaértünk és ő szemből nekünk jött. Miért történt ez? Miért lett ennek ez a vége? Én csak egy bulit akartam a 15. születésnapomon. Sosem akartam, hogy így érjen véget az én napom! Zsolti autója darabokra tört, mert az ütközés után még egy fának is nekimentünk. Elől az üveg ki is tört - miattam. Kiszakadt a biztonsági övem és most itt fekszem a nedves avarban. Zsolti kirúgta az ajtót. Ezek szerint ő jól van! Odajött hozzám. De nem nagyon hallottam mit mond... csak láttam, hogy sír - ő még sosem sírt előttem. Nem akarom, hogy sírjon! Nem akarom, hogy szomorú legyen miattam. Szemeimet még tudtam mozgatni: az árokban heverő kamion sofőre kijutott és csak egy horzsolás volt a fején. Kétségbeesetten kiabált valamit, amit én nem értettem. Majd visszament a kamionhoz és egy mobillal tért vissza. A füléhez tette és ideges arckifejezéssel beszélt a kagylóba. Zsoca odaszólt neki valamit, amire az a sofőr még jobban megijedt. Már tudom mi történt... a kocsink egy fának repült és én is. Valami miatt vérzik a vállam. Zsolti már kiszedte azt a valamit - de még mindig pokolian fáj. Már értem amit mond! - Szabina! Ne hunyd le a szemed! Tarts ki! Jaj. - zavartan a tropára tört kocsit kezdte szemlélni, ahol leghátul is kitört az ablak. Anita esett ki rajta, de remegő, véres kezével megfogta a kitört ablak szélét így fel tudta húzni magát. Félixet kiszedte. Ő már nem volt eszméleténél... csak annyit látok, hogy Nita befektette az ölébe és nagyon sír - sőt! Már ordít és zápormód hulltak a könnyei. Vajon mi történt?
***
Már rengeteg idő elment és valami szirénázó járgány érkezett a színhelyünkre. Ez nem is egy, hanem kettő! Azután még egy rendőrautó is. Mentők? Bizonyára. - Szabina! Szerelmem! Most megpróbálok óvatos lenni. - felemelt és odarohant velem együtt Anitához, aki könnyes szemmel kezdte simogatni az arcom, és ezt mondta: - Szegény Nina. És Félix... Félix miért nem mozog, Zsolti? - Biztos eszméletét vesztette. - És ha meghalt? - Hugi! Ne legyél ilyen. Legyél optimistább! Kérlek! - Oké. Igyekszem de... de nem tudok! - és megint sírni kezdett. Fejét Félixére hajtotta, aki köhögött, de továbbra sem mozdult. Én is sírni kezdtem. De én miért? Én csak meghalok. Fejemet gyengén Zsolti felé fordítottam. - Zsoca... - Szabina?! Minden rendben? - viszont Zsolti nevétől többet nem mondhattam, mert egy mentős férfi kiragadott a kezéből, mire ő ezt mondta: - Ne! Ne! Kérem! - Nyugalom fiú... semmi baj nem lesz! Csak odaviszem a mentőhöz. Gyere te is. Zsolti ránézett húgára, de az csak sírt. Könnyei Félix arcára hulltak. A mentőbe betuszkoltak minket, még Félixet is, de ő nem kapott infúziót. Ő csak feküdt és közben nagyon fehér lett a bőre. Anita megállás nélkül sír. Zsolti nyugtatgatja, de semmi hatása. Nekem meg fáj a vállam. De azt mondta nekem a mentős fiú, hogy a kórház a közelben van!
***
Fehér falak, fehér ágyak. Fehér, kényelmetlen ágyak! Valami furcsa gépet raktak rám, de fogalmam sincs mi lehet, már a szemem is becsuktam. Olyan mintha... mintha megrázna valami és a mellkasom azzal egyetemben emelkedne fel. Most csak egy valami jár a fejemben: anya. Anya ugyan mit fog szólni ehhez? Vajon hány hét szobafogságot kapok, ha ezt túlélem? Ha egyáltalán túl fogom élni. Valami üzenetem azért lenne a számára az biztos: nem én vagyok a hibás drága anya! Anya: én nem is ittam, nem drogoztam, nem mentem el ismeretlen fiúkkal! Anya én nem csináltam semmit! Na de anya? Akkor most miért én fekszem itt? Miért engem kell most újraéleszteni? Miért kell nekem meghalni? Én mindig jó kislány voltam édesanya... sosem akartam neked csalódást okozni! De... de sajnos ez sosem ment egyszerűen. Anya! Sajnálom, ha valaha, ha valaha is csalódás voltam számodra. Sajnálom a sok fájdalmat, amit eddig okoztam. Sajnálom, hogy a könyvem, ami az én életemről szól, már sosem lesz hosszabb! Sajnálom, hogy ha most miattam szomorkodsz egy ideig. Annyira sajnálom, hogy most egyedül kell maradnod! Anya: nem akarlak sosem egyedül hagyni. Anya! Úgy szeretlek... De anya! Olyan jó, hogy életem utolsó gondolata is te vagy... olyan jó, hogy mindig mellettem álltál, mindentől védtél. De most azt kívánom: bárcsak mégsem engedtél volna el. De mi lesz, ha azt hiszed, hogy a te hibád a halálom? Ne hidd ezt kérlek, drága anya! Nem akarom, hogy bűnösnek érezd magad! Te sosem voltál az, és nem is leszel! Anya! Erről nem te tehetsz... anya kérlek! Hagy lássalak még életemben utoljára... A kórterem ajtaja lassan kinyitódott. Anya! Te vagy az! Ha életemben egy kívánságom sem vált valóra: halálomkor legalább teljesült az, amit most a legjobban szeretnék! Az orvos, aki kezelt engem odament anyuhoz és mondott neki valamit, mire anya sírni kezdett és lassú, kimért, kecses lépteivel odalépett az ágyam mellé. - Drága kislányom. Annyira sajnálom... Még csak egy kívánságom lenne így utólag: kérlek Istenem! Hagy szólhassak anyunak... - Anya... neked nem szabad sajnálnod. Nem engedem! - Szabina... - és elsírta magát. Megölelt. Úgy, mintha soha sem akarna elengedni, mintha nem akarna átengedni a másvilágra, mintha örökre maga mellett akarna tudni. - Ki hívott ide anya? - Zsolti volt. És azt mondta, hogy... hogy... hogy haldokolsz. - Tudom. Félix és Anita? - anya tekintete elborult. Kifehéredett pirospozsgás arcocskája és nyelt egyet: - Félixnek... Félixnek sikerült egy jobb helyre kerülnie! Anita viszont haragszik rá, hogy nem vitte magával. - Zsoca? - Zsoca jól van. Elmosolyodtam és fejemet a plafon felé vezettem, majd megismételtem anyukám szavait: - Zsoca jól van. Akkor én is jól vagyok! - mikor ezt kimondtam valami éles fájdalom nyilalt a vállamba - és nem tehettem róla, de sikítottam, mire anyukámat félretolta az orvos és megint körém gyűlt a sok ismeretlen ember. A vállam nagyon fáj - vagy esetleg a szívem? Kiabáltam: - ANYA! ANYA! ANYUCI SEGÍTS! NEM AKAROM, HOGY FÁJJON!! ANYAAA!! Anya is sírt. Hisztérikus hangja volt a sírásának. A doki adott valami oltásszerűséget a karomba, ami kb. egy 5-6 perc után elmulasztotta a fájdalmat. Anya odaszaladt hozzám: - Szabina! Leült mellém, félrelökve az egyik ismeretlen embert, és megint magához húzott. A karom simogatta. - Kislányom. Egyetlen gyermekem. Te voltál a legnagyobb ajándék az életemben... Most én sírok, de közben mosolygok. - Anya: köszönöm. Köszönöm, hogy egy olyan ember mellett élhettem, mint te! De... nekem már el kell mennem. Tudod: a kislányból nagylány lesz és elköltözik az anyja mellől. Ez így van rendjén! - De neked nem kell elmenned! Viszont, ha el is mész: biztosra veszem, hogy nem lesz semmi baj. - Elhiszem anya... de én... én úgy félek! Viszont olyat nem kérhetek, hogy gyere velem. Neked még maradnod kell! Gondolj apura. - Gondolok szívem. Ne félj kincsem! Mi mindig együtt maradunk... Lassan elengedett és lefektetett az ágyra. Rám is húzta a takarót. Az orvosok már kimentek. Zsoca és Anita az üveg túloldalán nézték az eseményeket és sírtak. Nem értem... miért sír mindenki? Ki voltam én? S mi az, amit ők mindig is jobban tudtak nálam? Valami biztos volt... mindenkit annyira szeretek, de a búcsúzkodás sosem tartozott az erősségeim közé. Így csak ennyit mondtam neked édes anyukám: - Szeretlek anya...
Az én könyvem ezzel ér véget... Szeretlek titeket anyu és a többiek! Ez a túlvilágon sem lesz másként... itt csukódik be a könyv.
VÉGE
|
